pihenünk kicsit - gondoltuk mi

Május elsején elhatároztuk, hogy pihenünk egy kicsit. Nagyon izgulunk a suli és a munka miatt, így átmentünk Heidelbergbe, bulizni. Hahaha. Az eredeti terv az volt, hogy visszamegyünk a lila akác lugashoz, ami most nyílt ki és minden bizonnyal káprázatos lehet. Amolyan japános attrakció. 

Beérve a városba azt tapasztaltam, hogy az ország összes autója egy utcába koncentrálódott. Mondanám, hogy sodródtam a tömeggel, se inkább csiga módra haladtunk és álltunk felváltva. Áthaladva az oly emlékezetes egyetemi téren, a többi autósra utaltam magam és igyekeztünk a belvárost elhagyni. Minden parkolóház teljesen tele volt, ameddig a szem ellátott. Gyerekek, kutyások hagytak le minket, amikor a melegtől kimerülten találtunk egy részt, ahol kevesen álltak. Hamar megtelt a parkoló. Elolvastam a táblákat, amit hiába fordítottam le szó szerint az értelme sehogyan sem állt össze. Vettem parkoló jegyet és belevetettük magunkat a Heidelbergi majálisba.

Vidáman közöltem Donáttal, hogy azt szeretném, ha kipróbálnánk számunkra ismeretlen dolgokat, bátran ismerkednénk a világgal. Ezt óhajtottam az univerzum pedig teljes támogatását megadta nekünk, abban a szent pillanatban.

Ettünk, ittunk, hintáztunk. Igazán kellemes volt egészen addig, amíg vissza nem tértünk a parkolóba. Az autók nagy része eltűnt! Köztünk a miénk is.

Donát sírt, teljesen kétségbe esett. Az volt a gyanúm, hogy itt bizony vontató autó járt. Ezt a gondolatomat megosztottam Donáttal, de vigasztalhatatlan volt. Alex és Lara számára elküldtem a tartózkodási helyünk koordinátáit, mert sajnos lemerülőben volt a telefonom. Ferit is hívtuk, hogy próbálja eléni Őket.

Volt részemről egy kissebb panasz, azt illetőleg, hogy nem egészen így gondoltam az új dolgok megtapasztalását. Persze magamra vessek, nem voltam túl pontos, ami igaz, az igaz. Szerencsére behajtott a sárga vontatóautó, ami elé azonnal odavetettem magam és kérdésemre, hol az autóm, az volt a válasz, milyen márka? Mindet elszállították.

Befutott más tulajdonos is, Alex felhívott és lincs hangulat alakult ki, amikor megtudtuk a kiváltás összegét. Csekély 445 Euro. 175.000 ft. A mi egy havi étel pénzünk..... Üvöltöttek a németek, Alex közben elintézte, hogy a plusz két helyre minket vegyenek fel a vontatóba, hogy az autónk közelébe kerülhessünk. A helyzetet bonyolította, hogy csak kézpénzt fogadnak el, így utalnom kellett, Alexnek és a feleségének, Nekik pedig oda kellett jönniük. 

Az Univerzum, csókolom a kis kacsóját, azzal szórakoztatott minket, hogy a vontató autóban ülve, együtt elszállítottuk a soron következő autót. 

Jó hír is van, illetve ahogy nézzük. Balázs unokatesója az egyetemi professzorát felhívta a hagyaték ügyeivel kapcsolatban és tanácsot kért. Azt mondta a Prof., hogy teljesen jogtalan lenne felénk minden követelés, sajnos nagyon gyakori az ilyenfajta hiba. Már réges régen le lehetett volna zárni az ügyet és megerősítette a gyanúmat, miszerint a különféle szervek nem működnek együtt semilyen szinten. Nincs információ csere, együttműködés. Három év alatt nem sikerült tudomásul venniük, hogy Balázs nincs többé. Káosz az egész! Ez jó hír, de ha belegondolok mennyi fejfájással jár, időt és pénz fordítok a megoldására, akkor kijelenthetem: nem éreztem özvegyként a támogatást a hivatalos szervek felől. Állami és iskolai szinten sem. Egyáltalán.