meditáció

Eljött az este, mindkettem fáradtan, de boldogan dőltünk be az ágyba. Pontosítanék: mindhárman, hiszen nincs lefekvés Dasha nélkül. 

Az őrült Frankeistein ivadék kurjantgat a falon túl időnként. Megfűszerezi egy kis csapkodással, döngetéssel, őrült kacajjal. Donát arra a következtetésre jutott, hogy áttöri a falat, beront és messzire szalad a delikvens monitorával. Én tetszetős ötletnek találtam, de okfejtésbe kezdtem, miszerint remekül eltereli a kompániánkról a figyelmet, továbbá gyakorolhatjuk az ignorálás nehézkes folyamatát. Meggyőztük végül magunkat arról, hogy megtanulunk aludni, bármi is történjen odaát. Sok időnk úgysincs, mert hajnalban kel a sírós baba, 5 után pedig a várandós anyuka látogat el a mellékhelyiségbe. Szegényke.

Miután Donát elaludt, behunytam a szemem és már repültem is. Elhagytam a várost, az országot a naprendszert. Gyerekként sokszor nézegettem a beeső napfényben táncoló, porszemnél is finomabb részecskék táncát. A lényem, olyan apró, alig létezőkre bomlott szét és annyira eltávolodtak egymástól, hogy sok millió kilómétert fogott közre minden szemcse. Ott voltam, de valahogy mégsem. Ebben a végtelen tágasságban rezgéssé alakultam át, amely egy időben mindenütt jelen volt és hang hallatszott. Nem olyan hang, amit a fülünkkel hallunk, hanem olyan hanggá váltam én is, ami forrás, kód ....... létezik jóval azelőtt, hogy a meglétének vágya megfogalmazódna. 

Teremtés a szándék előtt. 

Az eseményhorizontnál figyeltem az általa kivetített világmindenséget, hozzáértem a felszínéhez. A figyelmem újra a Földre irányult és megláttam egy nagylányt. Éppen egy nő szoknyájának a szélét markolta görcsösen, valahogy furcsnának tűnt a mozgása. A nőnek csak a lábai látszottak és a szoknya alja az ujjaim között. Valami nem stimmelt. A természetellenes futás oka az volt, hogy térden jártam és a térdeimen futottam. Feltettem magamnak a kérdést, hogy mi lehet a megoldás erre a lehetetlen helyzetre. Ekkor a leány lélek elszigeteltsége gyorsan szertefoszlott. A nő is én lettem, a leány is. Megfordult a mozgás teljes dinamikája, felsegítettem Önmagamat, és a felpuffadt, fura, kacska lábaimra állítottam magamat. Megértettem, hogy a lábam a valóságban pontosan így fáj, ahogy a nagylánynak itt. Elgyötört volt a két végtagocska, satnya, nem megfelelően használt. Az energia végre szétterült, minden létező lény én voltam, aki jelen volt a történetben. Gyógyultam, erősödtem. 

A futkosás eredménytelen volt, hiszen, ha futok magam elől, miközben kergetem Önmagamat az egy időtlen körkörös mozgás. Nincs belőle kiút, se pihenés a fejlődés pedig teljesen kizárt. Az energiabefektetés ellenkező hatást vált ki. Ahelyett, hogy az igyekezet segítene a befektetett energia növelésével, - ami a vélt megoldást hozná-, egyre erősebb és mélyebb nyomokat hagy a testen és mindenen. Az élet szembeszáll az akarattal, nekifeszül és nem enged. Mikor a tartalékok is elégnek, lassulás következik, és a vége mindig az öntudatlan sodródás. Az forgás energiáját végül elnyeli a körülötte lévő anyag, a lélek pedig csendben leválik a testről. 

Megállítani úgy lehet, hogy a mozgást minden irányban kiterjesztem, mint egy energia robbanást, amitől összeomlik a kör. Addig rendeződik a mozgás, amíg a hullámok kioltják egymást, átadva a helyet a teremtés lehelletnyi hangjának.