jujj

Talán tíz évesen kezdtem naplót írni. Zsuzsival, a barátnőmmel együtt. Nem igazán tudom hogyan kell Blogot írni, kíváncsi vagyok milyen érzés lesz.

Ami életre hívta az a költözésünk. A célom az, hogy mielőtt a memóriám módosítja az emlékeket lejegyzem mi történik velünk. Mindenki ismeri azt a furcsaságot, hogy idővel az emlékek átalakulhatnak. Belesimulnak az általunk érzékelt világba, átszíneződve segítik a hiedelemrendszerünk kiszolgálását. 

A fiaimmal nagy kalandra vállalkozunk, aminek a legfontosabb célja, hogy megtörjük az elhúzódó gyász folyamatát. Nem feledni akarunk, hanem megtapasztalni, hogy az itt maradóknak van még lehetőségük élni. Élni.

A családomban nagyon erősen köti a felmenőket a ragaszkodás. Anya is így ment el 45 évesen. Balázzsal sokszor beszéltünk arról, hogy sem fizikailag, sem érzelmileg nem fogjuk bírni a terhelést hosszú távon. Tanakodtunk a teraszon állva, átölelve egymást mit tegyünk, de mindig szomorú lett. Láttam a szemében nincs számára kiút és ha vele akarok maradni tartom a hátammal az Övét. Itt akart velem megöregedni, nézni a tájat, amit annyira szeretett.

Bátor volt, nagyon bátor.

A mai napig csodálom Őt. Amikor megtudta, hogy rákos, az ultrahangról bejött hozzánk a kormányablakhoz. Éppen személyit és útlevelet készítettünk a gyerekeknek. Donát 8 éves volt. Azt terveztük, hogy 11 év után elmegyünk nászútra. Meg szeretett volna lepni vele. Ennyit tudtam.

Félelem ült a tekintetében, halk szorongás, de nem szólt semmit. Hagyta, hogy az ügyintézés haladjon. Egyszerűen nem értem hogyan volt annyi tartás benne.... Hallgatott.

Itthon elmondta mi lett az ultrahang eredménye és kezdődött az őrült kálvária.

A gyerekeiért aggódott és értem. Iszonyatos állapotba került és két, talán három hét alatt el is ment, de mosolygott a gyerekeire és társasozott velük. Féltett nagyon, hogy mit tesz velem a családja és az exe. Meg kellett esküdnöm, hogy én temetem el.

Fel sem fogtam mi történt, a legnagyobb feladatom a gyerekek "talpon" tartása volt. Mindannyian Post Traumás Stressz tüneteit mutattuk. Láttuk egymás összeesni, infúzióval a karunkban....

Most már jobb, megyünk és visszük magunkkal Balázst. Megmutatjuk Neki a tengerpartokat, a Svájci hegyeket, biciklizünk a német utakon. Ott lesz velünk és ha minden lélegzetvétel és lépés megtisztít minket, visszajövünk. Megtörjük a ragaszkodás olyan mértékét, ami lassan kiszívja az ember energiáját és vékony szálakkal odaköti a földhöz a talpa alatt. Ami nem egy szerettemet vitte el. Néztem, ahogy lassan, évek alatt kihuny a fény és átlátszóvá válnak, akárhogy kapálóznak.

Félek, nagyon, de tudom, hogy szükségünk van rá. Megnyitjuk a burkot, ami börtön, nem védelem.