Gyerekorvosnál
A mai kalandunk utolsó szakaszába érkezett. Tanulunk az asztalnál, Donát matekot én németet próbálok. Tudom Zsuzsikám! Még nem küldtem a feladatokat.
Reggel nagy izgalommal és boldogan készülődtünk a gyerek orvoshoz. Korán indultunk két okból. Alex tájékoztatása szerint, a németek igen pontosak. Sőt... ha tehetik 10 perccel hamarabb érkeznek a megbeszélésekre, találkozókra és türelmesen várakoznak. Felkészülnek. Nekem pedig a hely ismeretem igen csekély így sokkal hamarabb indultunk, mint feltétlenül szükséges lett volna.
Még szokatlan, hogy rendelők, cég képviseletek, autókereskedések közötti területen vannak. Ilyen helyen, ha rajtam múlna nem kerestem volna sem az állatorvosi rendelőt, sem a gyerekorvost. Nagyjából úgy kell elképzelni, mintha a törökbálinti Auchan felé menet egyenesen tovább mennénk a kőlönbféle cégek irodái közé. Elég nehezen találtuk meg a helyet, hosszasan parkoltunk, közben hívtam az én drága tolmácsomat, Bálintot, aki nem vette fel.
Ez annnyira meglepett, hiszen megbeszéltük és mindig segít, hogy lefagytam. Kérdeztek tőlem mindent. Volt, amit értettem, de képtelen voltam bármilyen nyelven válaszolni. Három ember nézett rám, helyes kis egyenköpenyben, amin gyerekek játszottak. Én pedig előadtam a halacskát. Azon gondolkodtam, mi lesz, ha bejutunk, hogyan magyarázom el a még magyarul is bonyolult helyzetet. Mostanában ritkén fagyok le, régen elég gyakori volt, de mentő ötlete támadt az egyik asszisztensnek. Emlékezett rá, hogy Bálinttal beszélt és felhívta. Én csak a köpenyekre hímzett gyermek figurákra emlékszem.
Bálint éppen a főnökével beszélt, csak pár percet késett.....Micsoda megkönnyebbülás volt meghallani a hangját.... Megtudtam, hogy most hivatalosan átveszik Donátot. Minden adatot bevisznek a gépbe, mire visszamegyünk. Pár nap múlva kapunk időpontot és mivel Donátnak a stresz is okoz tüneteket két orvos fog vele foglalkozni. A gyerekorvos és egy gyermek pszichológus, akik együtt fogják kezelni Őt.
Gondolom, valamikor a jövő hét második felében tud iskolába menni.....
Szokatlan érzés ez a mindenek felett lebegés. Nem vagyunk igazán egy rendszer tagjai sem. Az otthoni ügyeket nehézkes innen intézni, itt pedig nem vagyunk a része semminek. Nem rossz érzés, de mióta gyermekeim vannak nem éreztem ezt. Ők mindig a földhöz kötöttek, általuk tartoztam valahová. Igaz nagyon régen volt, megkoptak az érzések, de ha valamikor ehhez fogható történt velem, az anyu halála után volt. Akkor néztem szembe egy darabjaira hullott világgal és próbáltam megvetni a lábam a pár miliméteres, űrben kavargó szemcséken.
Ennek a helyzetnek természetesen sok előnye van ahhoz képest. Én választottam, igaz csak az előfeltételezéseimre és a megérzéseimre támaszkodhattam. Apró lépesekkel közelítek mindenhez, kóstolgatom ezt az ismeretlen világot, keresem benne magamat és a helyünket. Tisztában vagyok vele, hogy lehetetlen otthonról felmérni egy költözés hatásait. Egészen biztosan vár sok meglepetés és nehézség, amikre sosem gondoltam volna, de boldog vagyok, hogy megpróbáljuk. Az, aki most vagyok már képes megölelni gondolatban azt az Orsit, aki Zsuzsi barátnője mögött bújkált egész serdülő korában. Azt tudom neki mondani, ne féljen, még akkor is, ha a foga vacog az ijedségtől. Megígértem a fiaimnak, hogy legalább 99 éves koromig fogok élni és olyan leszek, mint egy mosolygós mazsola. Egész végig kísérem majd a riadt kislányt, hogy tudja nincs egyedül.