7.27 csütörtök

Az írás iránya most kicsit más fordulatot vesz, nem így terveztem, de szükségem van rá. Hihetetlenül régóta írok naplót, arra nincs kapacitásom, hogy papíron is vezessem külön.

A férjemmel álmodtam. Összekeveredett a jelen és a múlt.

Az álombeli, hatalmas otthonunkban voltunk és én pakolásztam a ruháimat. Készültem ide, Németországba, ahogy most. Minden nyugodt volt, beszélgettem a fiaimmal, Rékával és egyszer csak csörgött a mobilja. Az exe volt.

Ahogy az életünkben olyan sokszor, mint a színházban lassan halványabbak lettek a fények, a levegőben pillanatok alatt szétfutott a hallás számára felfoghatatlan, de az egész lényünk által fogott vészjelzés. A férjem energiája átalakult és nem szólt semmit, de attól féltem hirtelen összeomlik magába a haragja, mint ahogy meghal egy csillag. 

Nem mertem megszólalni, de halk pánik fogott el és az zakatolt a fejemben: baj van, nagy baj van megint! Istenem segíts!

Nem mondta el mi történt, csak közölte pakoljak ki, nem mehetünk. Ott álltam egy szoknyával a kezemben és azon gondolkoztam: megbeszéltük! Megbeszéltük. Sírni akartam, könyörögni, de láttam rajta, hogy hihetetlenül feldúlt, hogy hallgatnom kell. Muszáj, mert szeretem. Összetörtem, de rohantam mellette és megbeszéltük mi a teendő, hadi tanácsot futottunk, sietve, rohanva, idegesen és félve.

A tudatom legmélyén, valahol a homályban megjelent egy kósza gondolat. Elterült aprón, szürkén és azt suttogta. Senki nem sejti , de elmész majd innen.....megszöksz úgy, ahogy tudsz ...... Anya is így ment el anno, gondoltam, de rohantam mellette tovább, fogva a kezét és rettegve mi vár ránk.

Balázzsal mindig azt mondtuk a gyerekeinknek és egymásnak, hogy, ha a legjobb tudásod szerint megteszel mindent, az elég. Vétünk hibákat, elbukunk, ahogy mindenki, de legyen mögötte fejlődni akarás. Szeretet. Én pont most bántottam meg valakit, akit nem akartam. Óriásit kockáztattam, mert nem láttam megoldást a problémára. A távlati eredmény érdekelt, alaposan végig gondoltam és számomra az egyetlen hosszú kihatású segítségnek tűnt. Lehet, hogy nem kellett volna, de lehet, hogy igen.... pár év múlva kiderül. Mindenesetre nem tudtam már semmit tenni, semmit mondani. Sajnálom és fáj, de nem ment több és jobb, pedig szerettem volna.

Hiányzik az otthoni kertem. Most bújnak ki a virágok. Szeretném látni.... Mama és papa gondos kezei ott vannak, Hála Istennek. Köszönjük Nekik.